Egy fiatal nő kezek nélkül ébred.
Más döntött az élete felett.
Nem miniszter volt.
Nem államtitkár.
Nem képviselő .
Egy fiatal nő volt. Egy titkárnő. A Miniszterelnökségről.
Mert nőből ott ennyi jut.
Nem vitapartner, nem stratégiai gondolkodó, nem felelős döntéshozó.
Titkárnő. Dísz. Háttérember. Statiszta egy férfiközpontú hatalmi gépezetben.
És most: emberkísérlet.
A kormány, amely a parlamentben alig enged nőt megszólalni, amely kineveti a női szolidaritást,
amely politikai szinten semmit nem tesz a nők bántalmazása ellen,
elküld egy fiatal nőt egy éles gránátos kiképzésre – a nemzet nevében.
Kipipálni, hogy nők is részt vettek. Hogy ők is harcolnak.
Mintha ez lenne a nemek közti egyenlőség: egyenlő eséllyel elveszíteni a karodat.
A kiképzés hatodik napján éles kézigránát került a kezébe.
Civileknek, katonai szabályzat szerint, ilyen nem adható át.
De átadták.
Túl közel állva, túl kevés felkészítéssel, túl nagy bizalommal a propagandában.
És most ez a nő – akinek nem volt hatalma nemet mondani,
akinek nem volt szava döntéshozóként,
akit sosem hallgattak meg a kormányinfón – ő lett a test, amely most elmondja, mi történik, ha nő vagy ebben a rendszerben.
Nem hősiességből veszítette el a kezeit.
Hanem mert a hatalom férfi volt, katonás volt, felelőtlen volt.
És mi tudjuk, mi ez az érzés.
Mert hány nő volt már dísz a rendszerben.
Hány nő volt már áldozat, hogy a hatalom tovább fennmaradhasson.
És hány nőnek kell még némán viselnie a következményeket, miközben a döntéseket mindig mások hozzák meg.
De mi most szólunk.
Nem akarunk több dísz-nőt a lövészárokban.
Nem akarunk több civil áldozatot.
És nem akarunk olyan országban élni, ahol nőnek lenni annyit jelent:
nem vagy ott, amikor döntenek – csak amikor robban.
